Szerintem mindenki életében ugyanaz a két esemény a legjelentősebb: a születése és a halála. Ennél nincs elementárisabb, meghatározóbb élményünk az életutunk során, ezért talán nem árt némi tudatosságot vinni ezekbe az eseményekbe, hogy ne csak passzív elszenvedői legyünk. Nekem például furcsa az, hogy aki autót vesz, képes hónapokig tervezgetni, de a születés-halál témáit sokan öt percre sem gondolják át. Szóval, ha szeretnél ennél tudatosabban élni, talán segítenek az alábbi gondolatok.

 Életről…

Értelemszerűen a saját születésünket nem tudjuk tervezni, hiszen az rajtunk kívül álló esemény, amit a szüleink tettek lehetővé, és főként anyánk méhizmai hajtják végre rajtunk. Viszont ahol valaki születik, ott általában valaki más szül is – és ez már tervezhetőbb esemény. Mondjuk itt nem a manapság divatos orvosi típusú genetikai és egyéb „családtervezésre” gondolok. Még csak nem is arra, hogy valaki „szülési tervet” készít, és ahhoz ragaszkodva akarja világra hozni a gyerekét. (Lásd erről bővebben a lábjegyzetet.) Sokan ugyanis csak így terveznek, és ez szerintem legalább olyan tévút, mint ha egyáltalán nem terveznének. Messze nem arról van ugyanis szó, hogy előre ki kéne találnod, hogyan fog lezajlani a szülésed. Inkább arra gondolok, amikor gyereked születik, ne totál készületlenül sodródj bele ebbe az eseménybe, hanem legyen valamilyen saját értékrended, ami mentén meghozol bizonyos alapvető döntéseket.

Szerintem a szüléssel kapcsolatos döntések ilyen értékrendi kérdésekre kell, hogy választ adjanak:

• Hol akarsz szülni, mi jelenti neked a biztonságot? Kórház vagy nem? Ha kórház, állami vagy magán? Ha nem kórház, akkor mi? Születésház? Az otthonod? Egy bérelt lakás vagy egy barát lakása?
• Hogyan akarsz szülni? Vállalod a normál szülés menetét, kérsz-e fájdalomcsillapítást vagy más segítő beavatkozást? Inkább tervezett műtétet akarsz?
• Kiket akarsz ott tudni magad körül? Ezek az emberek alkalmasak arra, hogy ott legyenek? (Például nem szerencsés, ha az apa elájul az események láttán.)
• Hogyan és hol akarod üdvözölni és megismerni az új kisbabádat? Elég, ha majd otthon lesz először privát teretek, vagy már az első perctől ezt akarod?
• Hogyan akarod etetni őt? Vállalod a szoptatást? Mikor akarsz elkezdeni szoptatni: már az első órában vagy „majd meglátjuk” alapon próbálkozol? Netán hormonális beavatkozással inkább elapasztatod a tejedet és eleve tápszerrel indulsz?

Ha a fentihez hasonló kérdésekre nincs kiforrott válaszod, nem fogsz tudni jó tervet készíteni sem. Ilyenkor történik az, hogy a szülés menete az egészségügyi ellátórendszer érdekeit és értékeit szolgálja, és az adott orvos és ügyeletes személyzet hozza meg helyetted a döntéseket. Ha viszont nem vagy tisztában bizonyos alapvető információkkal a születésről, akkor nem fogsz tudni döntést hozni. Mondok egy példát: rengeteg szoptatási nehézség arra vezethető vissza, hogy a születést követő első órában a kisbaba nem volt egyedül az anyjával. Aki nem tudja, hogy az első órában milyen folyamatok zajlanak anya és a baba között, nem fogja tudni kijelölni azokat a sarokköveket, amelyek a tervet meghatározzák. Tehát a tanulság: csak akkor érdemes tervezni, ha „felhoztad magad” valamennyire az adott témából. Ez persze idő és pénz kérdése, az internetes szörfölgetés nem elég hozzá. Ha viszont rászántad az időt és a pénzt, hogy tudást szerezz, lesz egy kialakult, tudásra épülő értékrended, aminek alá tudod rendelni a további történéseket. Hogy a szülés példájánál maradjunk, a rendes „szülési terv” valójában többrétegű, és valahogyan így néz ki:

• Van egy A terved. Ez az a terv, amit ideális esetben szeretnél, hogy megvalósuljon.
• Ugyanakkor elfogadod, hogy a szülés potenciálisan veszélyes üzem, ezért van egy olyan terved is, hogy konkrétan mi van akkor, ha az előző terv kútba esik. Ez a B terv. Például egy tervezett otthonszülésnél B terv az előre összerakott kórházi csomag, hogy lehetőleg ne akkor kelljen kapkodni, amikor elakad a szülés. (A hiányzó B terv tipikus esete, amikor a férj éjjel háromkor keresgéli a nő papucsát meg a tb-kártyáját… Erősen kerülendő szituáció.)
• Mivel sok minden közbejöhet, van legalább csírájában C és D terved is.

A terveknél alkalmazandó alapelv a következő: minden terv akkor lép életbe, ha az előző valami miatt megbukik. Így amikor a fő terv valami miatt esetleg befuccsol, óriási helyzeti előnyben leszel. Ugyanis ha csak egy terved van, de az megbukik, hirtelen krízishelyzetbe kerülsz, ami beszűkültséget okoz és szinte mindig kapkodással jár. Ha viszont legalább van egy előre átgondolt, feltérképezett lehetőséged, akkor nem a nulláról indulsz. Ha nem is pontosan a B/C/D terv fog megvalósulni, a terv fő elemei, sarokkövei meglesznek, pl. mi történjen, ha a szülés elakad, milyen módon akarsz műtétet, hogyan és hol fogsz lábadozni, ki fog segíteni, stb.

És halálról…

A másik végpont ebben a történetben a halál. Azt nyilvánvalóan senki sem tudhatja, hogy mikor és miben fog meghalni (kivétel ez alól talán a halálos betegséggel diagnosztizált ember, bár itt is vannak ellenpéldák), de itt is fontos valami közelítő véleményt kialakítani arról, hogy mit szeretnél, és ennek csak egy része, hogy van végrendeleted. Aki nem hirtelen hal meg (és ez gyakori a modern orvostudomány korában, amikor évekig is életben tudnak tartani egy testet), annak érdemes átgondolnia, hogy hol és hogyan akar kimenni a világból. Pár példa:

• Ha leesel a lábadról, otthonápolást akarsz vagy intézményit? (Egyáltalán, akarsz ilyen szinten létezni vagy nem kérsz belőle?)
• Ha otthonápolást akarsz, ki fogja ezt a feladatot ellátni?
• Ha intézménybe akarsz kerülni, hol, milyen körülmények között szeretnéd eltölteni a fennmaradó idődet? Hogyan tudod ezt megfinanszírozni?

Ha ezekre a dolgokra nem gondolsz, akkor kell majd kapkodnod, amikor már leestél a lábadról, vagy a családodnak kell kapkodnia, akiknek éppen elég gondjuk-bajuk van esetleg nélküled is. Nem kötelező ezzel megvárni azt, amíg az ember haldokolni kezd: manapság ott az internet, utána lehet járni az ellátórendszernek, meg lehet nézni a helyeket élőben, vagy át lehet gondolni, mit tartasz az eutanáziáról (ami még ha nem is legális, attól még létezik), stb. Ezek nyilvánvalóan nehéz és embert próbáló kérdések, de ha bele mersz menni, nem fogsz bűntudatot vagy óriási fizikai, anyagi terheket a családod nyakába varrni, és te is jobban fogod érezni magad. A haldoklás és a halál a mi kultúránkban ugyan tabu téma, de óriási erejű szabadságot ad annak, aki tudatosabban gondolkozik róla. (Nem is beszélve a családtagokról, akik mentesülnek az alól a felelősség és anyagi teher alól, hogy nekik kelljen meghozni egy másik ember életét érintő alapvető döntéseket, vagy akár évekig gondozni egy magatehetetlen embert.)

A szüléssel, születéssel kapcsolatban a június 4-i teázáson fogok beszélni a meglátásaimról. Ami a halált illeti, éppen mostanában írok erről egy kisebb kiadványt, amit majd felteszek a letölthető anyagok közé. Szóval folytatása következik, addig is gondold át, hogy te hogyan állsz ezekkel a témákkal.

Pető Hunor: Bölcsőtől a sírig (A kép anyaga penész és zsemlemorzsa.)

Lábjegyzet: Csöndben megjegyzem, hogy maga a „szülési terv” kifejezés is egy oximoron, magyarul önellentmondás, olyan, mint az „üvöltő csend” vagy „magányos tömeg”. Egy eleve tervezhetetlen eseményt ugyanis nem lehet megtervezni. Szerintem két oka is van, hogy a nyugati világban egyes alternatív körökben miért olyan népszerű a szülési terv készítése. Egyrészt a mi kultúránkban a nők nem bíznak az orvosaikban (sajnos sokszor joggal), ezért előre papíron akarják tudni a megállapodásuk részleteit. Sajnos a szülési terv a magyar egészségügyben sokszor nem működik, de egy szolgáltató szemléletű egészségügyi rendszerben a szülés részletei krízisjelleggel, ott a helyszínen is megbeszélhetők: a páciens kéréseit a kórházi személyzet tiszteletben tartja – amit pedig orvosi vagy egyéb okból nem tudnak megadni, azt azonnal megmondják, így a szülőket a kórházban nem éri sem váratlan meglepetés, sem csalódás. Másrészt a nyugati kultúrában nem divat a test feletti kontroll feladása, sőt: az a trendi, hogy minél inkább mi formáljuk a testünket és irányítsuk annak különféle funkcióit. Így a nyugati nők általában soha nem láttak spontán szülést, rettegnek szülni, és azért akarnak szülési tervet, mert akkor úgy érzik, jobban kézben tartják a szülés menetét.